Annyiszor eszembe jut, ha valami megrendítő írást olvasok, hogy vajon miért látom meg mások kapcsolataiban ilyen egyszerűen a hibát? Vajon a sajátunkban miért nem látom még most sem, azt hogy hol romlott el? Miért gondolom még mindig azt, hogy úgy volt tökéletes, ahogy volt, és szerintem az ideális kapcsolat a miénk volt? 

Aztán rájövök, hogy azért nem látom a hibákat, mert szeretlek. Akkor is szerettelek, és az én szeretet-szemüvegemen keresztül, minden hibátlan. És az is marad. És ez talán így a legjobb. Mert így mindig szép emlék marad. 

Csak a mellkasom környékén mindig elkezd szorítani belülről valami. Mintha megfogná a szívem. Nem is. A lelkem, csomóba szorítaná, az öklöddel összezsugorítanád a belsőm. És ez nyomaszt. Tudni akarom az okot. Nem elég a boldog emlék, mert tudni akarom a szomorú véghez jutó út miértjét. Ismerni akarom a köveket, amik oda vittek minket, azaz téged, ahová... de nem fektethetem ebbe minden energiám, lassan egy éve. Így már nem lesem a köveket, bokrokat, hogy megmutassák magukat. 

Inkább bízom abban, hogy ha megismerek egy másik utat, akkor majd erre visszanézve, lássam  a különbségeket. És csak arra gondoljak, szép volt, nagyon szép, a legszebb. (Csak felégetted?!)

De ami most van, az még szebb!