Elgondolkodtam többször, ha itt állnál előttem és elmondhatnám mit gondolok, akkor vajon mit tudnék mondani. A szakítás után, amikor olyan nagyon egyedül maradtam, rengeteg levelet írtam neked. Szerelmeset, könyörgőset, szidót, szépet, csúnyát... minden nap kiírtam magamból amit elmondanék. Sokáig azt hittem ez segít. Aztán egyszer csak az írás terápia átváltott megrögzöttséggé. Már nem segített, hanem belevitt egy olyan spirálba feléd, ami csak süllyedő irányba mutatott. És abbahagytam ... elégettem az összes levelet. 

Most eltelt másfél év a szakításunk óta. Nem írtam neked legalább 6-8 hónapja. Neked párod lett. Szerelmesnek tűnsz. A gondolat mikor megcsapott, hogy most már fogod mondani valakinek hogy szeretlek, megőrjített pár hónapja. Úgy éreztem a padlóra kerülök, és kezdhetem elölről az egészet. Aztán valahogy észrevettem, hogy bár elpityeredtem a gondolattól, de nem zokogok. Nem agyalok minden percben ezen.. és ráébredtem, arra hogy elengedtelek. Nem teljesen, mert mindig bérelt helyed lesz a kis szívem csücskében, de már nem feléd fordulok. Már nem te állsz előttem, és takarod ki a jövőmet. Már mögöttem vagy, a múltamban. 

Néha szidtam az egész nyanvadt helyzetet amikor elmentem arra az első randira, amikor válaszoltam az üzenetre. Átkoztam az egész napot amikor elcsattant az első csók, átkoztam azt hogy megismertelek. Dühös voltam mert mindenem odaadtam, te zsebre raktad, és elküldtél. De ha megfordítom a helyzetet... akkor rájövök, hogy én nyújtottam tálcán oda mindenem, én akartam hogy egészen a tiéd legyek. Én lettem őrülten szerelmes. Én akartam a mindened lenni. Én akartam hogy te legyél a mindenem. És lettél. 

Tudod mit? Hálás vagyok. Hálás mert megtanultam szerelmesnek lenni. Megtanultam valakinek a mindene lenni, és megtanultam milyen ha valaki a mindenem. 

Eltűntél, én pedig egyedül maradtam. 

Kapadozzak utánad még? Legyek kétségbe esetten megbolondulva ennyi idő után is? Higgyem azt hogy te vagy az igazi? 

Elfáradtam. Nem akarok üresen, kibelezve utánad futni. Valójában elég rég nem futok már utánad. A részem vagy, és mindig az leszel. És bár lehet, te elnyomsz engem, de mindig a részed leszek. Ott leszek a reggeli sóhajtásban, a mellkasodon érződő nyomásban, a szék nyikorgásban, a párna sarkába kapaszkodva. Ott leszek a hűtőtök előtt állva, sajtot lopva, a reggeli teában, ami megégeti a szádat, és hozzá a kifliben. Ott leszek a buszra futva, melletted futva, bicajozva, a bálon a jobbodon ülve, az éjszakai odabújásban, a kiskifli-nagykifli kiskiflijeként. Ott leszek minden szerelmeskedésednél, és ott leszek minden fülharapásodnál. 

És ott leszek minden szeretlekedben. A lelkedben vagyok, mert ott hagytam a lenyomatom. 

Ott leszek mindenütt, mert valaha te voltam, és te én voltál, mert valaha volt olyan hogy mi.