Eltelt lassan 2 év az utolsó bejegyzésem óta. 

Pontokba szedem hát mi változott. 

• Szerelmes vagyok. Eddig is az voltam, de mostmár sima szaténhoz hasonló szerelem. Lágy, nem gyűrődik maradandóan. Esetleg néha kicsit vasalni kell. Mostmár csak megkérdőjelezhetetlenül az életem részre. Pont. 
• Együtt lakunk, lassan 2 éve. Imádom. Imádom hogy gondoskodik, hogy gondoskodok. 
• Van egy autónk, amit együtt vettünk. Ez csak van. Csak úgy leírom ide. 
• Tervezünk. 
• Haladunk előre. 
• Nem bizonytalanodom el. Ez számomra nagyon fontos. A sok éves negatív tapasztalat miatt, nagyon sokszor éreztem olyat, hogy "jajmileszvelünk" "jajúgyiselha**" "jajúgyiselha***m". Elmúlt. Egyszerűen csak elmúlt a félelem, és csak szerelem van. 

Ezt szummázva, minden jó, minden jó lesz. Számadás. 

Ma van a szülinapod. 

Megígértem, hogy nem leplek meg, hogy nem szervezek semmit. Természetesen nem mondtam igazat. És ezt te is tudtad. Reggel korán már a piacon voltam és egy mini tortát vettem neked. A nap végén még sikerült egy szál gyertyát is levadásznom a boltba. És eltekertem hozzád... ezután csak 3 percet kértem, hogy gyere ki. Kijöttél mert tudtad előre meg foglak lepni valamivel. 

Apróság volt, egy semmiség.

Ebben adtam oda viszont mindenemet. Azt gondolom szó még nincs arra mennyire szeretlek. Érzés van, de kifejezni nem tudom. Nem tudom sem tettbe sem szóba önteni a szerelmem irántad. Ez valami olyan mélyen lapuló érzés, ami zsigerből jön.

A legszebb dolgokat a világon, mint a szellő ami friss eső illatot hoz, a nap azon sugarát ami csak simogat de nem éget, a reggeli harmat illatát, a tavaszi virágok színét, a madarak hangját, a vízesés páráját, a hegyek levegőjét, a villámlás fényét, a dörgés hangját, a kutya simogatását, az összes mosolyomat, minden simogatásomat egy üvegbe raknám, és a világ minden szép szerelem és szeretlek szavából szőtt szalaggal körbekötném, hűség, kitartás és türelem fonallal átcsomóznám, a születendő gyerekeink kacajával megtörölném majd behinteném szenvedéllyel és szeretkezéssel és csókkal és a szerelmembe csomagolnám. 

Ezt adom szülinapodra. És mindent amit adhatok neked, magamat. 

Szeretlek. 

Soha nem hittem volna, hogy tudok még szerelmes lenni. 

Most sem tudom mi van velem. Folyamatosan egy zsigeri félelem tart a kezében, mert azon jár a fejem, mit hogyan kellene csinálnom. Nem vagyok magabiztos. Nem vagyok boldog akkor amikor egyedül vagyok. Nem tudom mi van velem az utóbbi időben. Valószínűleg a folyamatos sikertelenség, a meghízás, az hogy egyedül vagyok és az hogy nem szeretek ebben a lakásban elaludni, alapjaiban véve ront el. Ezzel egy a baj, még pedig az, hogy a párkapcsolatomban félek, elrontok valamit. Folyamatosan attól rettegek, mi az amit rosszul csinálhattam, vajon ezt hogy szeretné jobban, vajon ízlett neki amit főztem, vajon nem zavarja ha írok neki, és minden egyéb idióta gondolat és félelem ami nagy valószínűséggel csak a fejemben létezik. 

És akkor vegyük górcső alá a pontokat:

• lakásig már csak 52 nap van, és imádni fogom a helyet ahová haza megyek és itt a HAZA szónak, mint OTTHON nagy a jelentősége
• a munkahelyem megmaradni látszik, bár elemészt a munka
• a barátnőm bár nem itt, és ritkábban beszélünk, de jól van és alakul az élete
• az elhízás megoldódik csak kell egy kis idő, hogy rendbe szedjem magam és a dolgaim 
• a nyelvvizsga, ami rettentően izgat, és nagyon félek tőle, májusban megtörténik, aztán sikerülni fog 

Hogy mi a fasz bajom van? 

Nem tudom. 

Miért vagyok idegbeteg?

Nem tudom. 

És igen, kurva sok a nem tudom, és ez csak hiszti. Megint. 

A Kurva Életbe Renáta....  szedd már össze magad baszd meg. Mintha lenne valami életkedved, csináld már úgy. Mintha tisztában és tudatában lennél annak, hogy mindenki akit szeretsz megvan neked és a szerelmed csodálatos úton halad. Ha elbaszod, baszd meg magad. 

Szeret és szereted. 

Szeretlek. 

A szemed, a szemed olyan szép mint amilyet még csak egyszer láttam. Apámét. Annyira csoda szép vagy, hogy nem tudom megfogalmazni. Soha nem gondoltam volna, hogy szerethetek szőkét. Szőkét, kék szeműt. 

A fél mosoly ami megjelenik, ha valami huncutságon töröd a fejed. Az valami tébolyító. Nekem az a legszebb félmosoly amit el tudok képzelni. Férfiak megnéznék hogy csinálod, ha hagynád. 

A szemed sarkában a kis ráncok. Azok a legszebb barázdák amiket az élet húzott. Mindegyik egy történet nyoma, és mindegyik más. A vidám azonban messziről olyannak tűnik mint a szomorú. Nem tudni melyik, melyik. 

A nyakad, a füled, a vállad. Mindet imádom rajtad. Imádom csókolni, imádom puszilni. 

Ahogy vagy úgy szeretlek a mindenségnél is jobban. 

Egyszerűen csak káromkodni tudok a kurva életbe. 

Nem tudom mi van velem. Minden, de tényleg minden tökéletes és mégis valami nem jó. Nem tudom mi az. 

Nem találom az okát miért tudnék mindenkit elküldeni a francba, vagy inkább miért mennék én el a francba.

Amelyik egyszerűbb...

A munkám megvan, a barátaim jól vannak, a családom rendben van, a kapcsolatom tökéletes. Akkor mi a fasz van velem? Nem tudom kivel vagy mivel van a baj. Mondjuk egyszerűen azt gondolom, hogy velem.

Csak nem találom, hogy mi az. 

Tudjátok a konzervek és az üveges befőttek között mindig van néhány üveg kukorica. Más mint a többiek. Kicsi, pinduri és a kis szemek rajta még kisebbek. Hát nem cuki? Mit lehet rá mondani, ha nem azt hogy cuki? És még a neve is! BÉBI-Kukorica. Nagyon cuki. Szerintem nagyon cuki. - így magyarázta meg a férfi az életemben, hogy milyen lány vagyok. Az első randin azt mondta nekem, szerinte én olyan cuki lány vagyok, aki még a bébikukoricát is cukinak tartja. Erre a számomra legevidensebb választ adtam: hát meeert olyan cukiiii! 

És ezen együtt nevettünk...

Azóta eltelt néhány hét. Beleszerettem a férfibe, ő pedig a bébi-kukoricás lányba. Azt mondta, szereti hogy ennyire cuki vagyok, és ennyi mindent cukinak is tartok. Hiányzik ha nincs velem, hiányzik ha nem alszik mellettem. 

Mégis, valami megváltozott. 

Ha akkor megkérdezik, azt mondom vele élem le majd az életem, és mellette fogok cukiskodni, neki fogok reggelit készíteni, őt fogom meglepni cuki dolgokkal, és epekedve fogom hazavárni minden egyes nap. Láttam benne valamit, amit most is látok, és amiért mertem volna a kezem is tűzbe tenni. Most viszont nem merem. Nem tudom hová tartunk. Aligha 2 hónap telt el, és aligha lehet ilyenkor messzemenő következtetéseket levonni. Mégis megteszem. Hiszen ezért vagyunk kapcsolatban, nem? Hogy mérlegeljünk. Azaz tévesen fogalmaztam, nem nem ezért vagyunk, hanem mert az ember társas lény. De a mérlegelés is része egy kapcsolatnak. És ha egy kapcsolat jó úton van, működik, akkor a mérlegelés igencsak rövid lesz. Szereted? Igen. Jó vele lenni? Igen. Feladod az egyedüllétet, akár a boldog szingli életet azért hogy vele lehess? Igen. És nem is kell tovább kérdezősködni magunk felé.

Van azonban még egy kérdés, ami felvetődhet. Önmagad lehetsz mellette? 

És megérkeztünk, ahhoz a ponthoz amire nem tudok olyan gyorsan igent mondani, mint a többi kérdésre. Hogy miért nem? Mert nem vagyok önmagam az utóbbi időben. Azt érzem meg kell gondolnom mit mondhatok, és mérlegelnem kell ezt szabad-e mondanom vagy sem. És ez nem jó így. Nagyon nem. Nyilván figyelembe kell venni néhány külső tényezőt ezzel kapcsolatban. Például azt, hogy eddig önmagam lehettem és csak az utóbbi időben vált kaotikussá a helyzet. Ennek oka, pedig nem is olyan mélyen keresendő. Vizsgaidő(suck) van. Tanulni kell, és tanulni. Én meg cukiskodni akarok.... és ez nem fér össze. Ő feszült, én cuki. Őt ez zavarja, mert nem tud koncentrálni, és mert nem veszem kellően komolyan a helyzetet. Pedig ez nem igaz. Attól, hogy cuki vagyok, igenis komolyan veszem. Csak én így oldom a feszültséget magamban, és a környezetemnél is. A legtöbb helyzetben. És ez a legtöbb helyzetben működik is. Azaz a legtöbb embernél. Mint kiderült nálad nem. Tehát nem lehet az a cuki lány, akibe beleszerettél. Érted már mire gondolok? És akkor itt álljunk meg egy szóra - kibe is szerettél bele? Én ugyanaz az ember vagyok, és ugyanazt az embert szeretem. Azt hogy most ilyen vagy és azt érzem nem tűrsz meg, és nem lehetek önmagam, kvázi mindig agyalnom kell mit szabad mit nem, majd ha véletlenül "rosszat" mondtam, menten bocsánatot kell kérnem - na ez nem AZ a lány. Szerelmes vagyok, és cuki. Veled akarok lenni, és azt szeretném ha továbbra is ... 

lehetnék az a lány, aki neked mondhatja, "de cuki az a bébikukorica...".

Talán tényleg soha eszembe nem jutott volna egy szőke férfi után megfordulni az utcán, pedig én aztán megteszem ha megérint valaki, vagy ha csak szimplán megtetszik. 

Most egy szőke férfi az akire úgy gondolok mint aki megmutat nekem minden olyat amiről eddig csak nem is sejtettem hogy létezik. "Lehet így is?" - sokszor jár ez a kérdés a fejemben. 

Lehet úgy, hogy megbeszéljük. Hogy nem kell túl agonizálnom, hogy ő segít nekem. Hogy mellettem áll. Hogy magabiztos, de nem egosita. Hogy tesz rám pórázt, de nem tartja szorosan. Hogy vezet nem de irányít. 

Vele éreztem először azt, hogy a szex lehet más. 

Vele érzem azt, hogy élek. 

Beleszerettem. 

Minden gyerekkorban eljön az a pillanat amikor irreális elvárásai lesznek a gyereknek. Nekem ilyen többször is volt. De élesen emlékszem az egyikre. Gyerekként Anyától eltanultam, hogy félni kell az egértől, a denevértől, a csúszó mászóktól, a hüllőktől, a békáktól és még biztos van egy két dolog, amitől nem tudom miért, de Anya félt. Apa nem. És hát Apa dolga ezeket az állatokat elvinni, megölni, hatástalanítani. Mint minden rendes családban nálunk is ez volt a tendencia. 

Aztán jött az az irreális elvárás. Gekkót akarok. Az annyira szép. Színt változtat, hüllő, terráriumba van, annyira szép, meg színt változtat, meg szép, és színt változtat. Színt változtat, mondtam már? Nagyjából ezek a gondolatok kötöttek egy gekkóhoz. Nem sokkal több. Aztán szépen le lett építve a gyerekkori vágy. Gekkó? Megőrültél? Hüllő? Terrárium? El van felejtve. Ők elfelejtették, én nem. Eldöntöttem, majd ha nagy leszek lesz egy Vili nevű Gekkó, aki színt változtat, meg szép, meg hüllő meg terráriumba van, meg szép, meg színt változtat. Ennyi, pont. Lesz és kész. Vili azóta nincs még velem. 

Viszont megismertem valakit, akinek van Gekkója. Mi az hogy Gekkója... Gekkói! Egyenesen 5 db. 

Természetesen a Gekkó ebben a történetben annyira fontos, mint a q-betű a billentyűzeten. Nem sokszor fogom használni. Tehát... A Gekkó tulajában megtestesül egy másik irreális gyerekkori vágy. Az ideális férfi. Létezhet? Ő az? Ilyen? És van Gekkó is, sőt több is?

Van ez a hülye szokásom, hogy mindenki le van némítva ha keresne. Ő nincs.Őt akarom, hogy keressen. És hát a történet fricskája itt sem marad el. Most vele kellene lennem. Azt mondta ma. Én meg itt ülök és gépelek q-betű és Gekkói nélkül. 

Hiányzik. 

Amikor arra gondoltam, hogy a következő bejegyzés címe ez lesz, azt gondoltam, azt egy félmosollyal a szám szélén tudom majd tenni, és egy kopasz borostás férfi fejét simogatom meg majd közbe. És azon agyalok, mit is írjak, hiszen ha minden rendben van nehezebben megy az írás. Azt gondoltam, ha ez lesz a címe a bejegyzésnek az azt jelenti majd, hogy minden rendben van, Kipakoltunk a dobozokból, és minden a helyére került. 

Mondhatjuk így is, félmosoly is van. De egészen máshogy... azt gondoltam megtaláltam. Megint. Mindig azt gondolom. Azt gondoltam, hogy a hiszti, az akaratosság, a szabályrendszerek, a spontaneitás teljes hiánya szexi. Hogy majd én ezt akarom. Hogy őt akarom. Hogy a játékot akarom vele. Hogy csak a kapcsolat előjátéka volt az a pár hét. Aztán megismertem, az utolsó este. Azt írta elfelejtette a mai napot... hogy el volt havazva. Amolyan "tudod sok a dolgom" - mondatokat írt. Majd az órára nézve, láttam: még "ma" van. Meg is írtam, kissé vicceskedve, közbe pedig azon gondolkodtam, hogy remélem még jó a sminkem. 

Ő pedig azt írta, hogy vannak nála. 

Kés volt, egyenesen a hátamba. Játék? Hát akkor nyertél. 

Vannak nálad. 

A telefont eltettem, haza jöttem és aludtam. Írtál éjjel, többször is. Milyen férfi az, aki úgy ír, hogy van mellette valaki, akivel a jövőjét építgeti? 

Reggel elolvastam, majd az összes szuicid hajlamom a torkomra ült. Úgy éreztem az öl meg, semmi más. A teraszon ülve azon gondolkodtam, miért is akarnálak téged? Nehéz eset vagy. Nem akarsz igazán. Január óta, lassan egy éve tetszem neked, és mikor itt vagyok tovább állsz. Igen, lehet tálcán voltam tálalva, és így nem voltam érdekes. De meguntam a játékot. Mindegy, hogy tálcán, pohárba, tálban, tányéron vagyok. A lényeg, hogy voltam. Akartalak. Azt akartam, hogy működjünk. Hogy segíts nekem és segíthessek. Hogy taníts meg szabályok szerint élni, én pedig megtanítalak spontánnak lenni. Azt akartam, hogy hisztizz, hogy ezért utáljalak, aztán pedig megöleljem a kis buta fejed, hogy így is kellesz. Azt akartam adjunk egy esélyt magunknak. 

És te nem így döntöttél. 

A másnapi viselkedés, amiben a lehető legtöbbet elkövetted, hogy jóvá tedd, és már szinte könyörögtél, majd mérges voltál, aztán megint könyörögtél, szinte már szánalmas volt. Soha egy férfit sem küldtem még el, mert gyenge voltam hozzá. Főleg nem olyat aki ennyire és ilyen régóta tetszik. Nem olyat akivel lefeküdtem. Normál esetben esélyt, vagy időt adok neki. Neked nem akartam. Dühös voltam. Dühös voltam mert téged választottalak magamban. Mert rád vártam. Mert megcsaltam magam veled, és mást is. Mert azt gondoltam te leszel az. És miután becsaltál a csapdába, kimásztam, elmentem, még próbáltál vissza csalni. Te sem hitted, hogy ezek után vissza megyek, igaz? 

Te vagy az első férfi. Az első, akinek azt mondta nem akarok többet beszélni veled. Az első is maradsz mindig. Nem volt őszinte, mert akartam még, akartam hogy még könyörögj. De nem mondhattam ezt, végre magamat választottam. Én nyertem meg a játékot, mert én döntöttem. Te pedig rakosgasd a dobozaid valaki mással! 

Nem tudom hol vagyok fejben, nem tudom hol járnak a gondolataim. Azt sem tudom követni mikor mit hiszek, mikor mire vagyok kíváncsi. Egyszerre akarok ordítani a világ előtt, és egyszerre akarok a sarokban megbújni veled. Sírni akarok, közben nevetni. Szaladni, rohanni, közben pedig pihenni és aludni. Élni akarok, közben pedig megszűnni. Izgatott vagyok, közben pedig halk megnyugvó. 

Elfáradtam. Megint. 

Taktikáztam, tálcán kínáltam magam, eltűntem, vissza fogtam magam, begubóztam, rád mosolyogtam, meghúztam magam. 

Adjam magam? 

Magam adom. Tessék, itt vagyok a 170 centimmel, 70+x kg-ommal, a D-s melleimmel, a hosszú barna hajammal, szemüvegemmel, vörös rúzsom nélkül. 

Magam adom. Főzök, belenyalok az ételbe, kiborítom a felöntő levet, leejtem a sonka darabot, megsütöm a szám, örömmel hívlak nevetve enni, megkérdezem háromszor is hogy biztosan ízlik-e, felfalom a mosolyod, ha örömmel eszed, nézlek falatozás közben, nem mosogatok el egyből csak pár perc múlva, melléd bújok és össze vissza puszillak még ha morcsos is vagy, megölellek, szuszogok, simogatlak, elmosogatok, viszek bort, vöröset mert azt szereted, én megiszom mert te azt szereted, szeretem hogy szereted, szeretem ahogyan szeretem a bort, leteszem a poharat és megcsókollak, félig már fekszem a kanapén és rajtad, elmegyek tusolni először, leskelődsz. 

Kizavarlak, megyek utánad. Letusolsz, leskelődök. 

Nem zavarsz ki. 

Mosolyogsz. 

Magadra tekered a törölközőt és kinyitod az ajtót, elfutok nevetve, de elkapsz és megölelsz hátulról. Megpuszilsz, még vizes vagy. Megfordulok és megcsókollak. Szeretlek. Szeretlek. 

Együtt lépdelve az ágyig vezetsz háttal. 

Hozzáér a vádlim és rácsuklok az ágyra. Rám fekszel. 

Kipakoltál a dobozokból?