Az év végéhez közeledve már szokássommá vált, hogy készítek egyfajta számadást arról, mik is történtek idáig. Most nem fogok. Az ok igen egyszerű: minden amit leírnék, nem fedné azt ami belül van, azért mert arra nincsenek szavak. Sokkal inkább írnék arról ami megváltozott. 

Minden.

Nem tudom minek köszönhetően érzem azt, hogy a személyiségfejlődésem olyan szintre ért, amire már évekkel ezelőtt kellett volna, de érzem, hogy a létrán állok. Inog, és nehéz lépni, de merek egyre mélyebbre ásni, egyre jobban megtalálni a gyökereit mindennek, és az okokat a viselkedésemben. 

Amikor még kisgyerek voltam, imádtam a csillagszórót. Oda voltam érte. Imádtam a sok kis apró csillagot akik szaladtak száz irányba. Imádtam, de jobban féltem tőle mint bármitől. Jellemző ez, hogy amit imádunk magával cipeli a félelem legnagyobb zsákját is. A kezembe adták, de amikor megakarták gyújtani, mindig elrántottam, mondván, meg fog sütni. Elmagyarázták ezerszer, hogy a kiscsillagok mielőtt a kezemhez érnének, elrepülnek olyan messzire, hogy nem tudnak megsütni. Nem értettem. Nem értettem miért nem jönnek el a kezemig? Ők is félnek talán tőlem? És újra megakarták gyújtani... de csak hisztiztem. Közben a család minden tagja engem figyelt, mikor gyújthatják meg a sajátjukat. De nem tágítottam, percek kellettek ahhoz hogy rávegyenek ne rántsam el a kezem, gyorsan meggyújtják és meglátom semmi baj nem lesz. Nyertek. Meggyújtották. És igazuk lett... de ahogy közeledett a kiscsillagok hadserege a csillagszórón lefele, éreztem a melegüket, és egyre jobban féltem. Egyre inkább eluralkodott rajtam a tűztől való félelem. És már majdnem a kezemnél volt. Égett... és elégett. Elégett, teljesen. Mikor? Nem is láttam milyen szép volt, pedig imádtam mások kezében látni égni. Nálam nem olyan szép? Nálam nem ég? Nálam nem szaladnak a csillagok? Mit rontottam el? Miért nem szép az én kezemben? Akkor még nem értettem, hogy mi az oka. Ma már mosolyogva gondolok arra a lányra, aki az egyik szerelmét nem látta mert félt tőle, amikor megkapta. Félt élni amikor a kezében volt. És hány dologgal történik ez meg még az életünk során? Hány szerelmet nem látunk meg a félelmeink miatt?

Hát ez az amit idén megtanultam. Meggyújtani egyedül a csillagszórót, és csodálni a kiscsillagokat akik szerteszaladnak a kezem előtt, és bár a melegül odaér az ujjaimhoz, tudják meddig jöhetnek el, és soha nem égetnek meg. Aztán pedig eltűnnek, gyorsabban, mint amilyen gyorsan elmerülök a szépségükbe. De most már látom, hogy gyönyörűek ...