Amikor eldöntöm, hogy jobban leszek, akkor általában sikerül. Valamilyen módon mindig sikerül megtalálnom azt az utat, ami oda vezet, hogy jobban érezzem magam. Ezer féle verziót tudok felsorolni, hogy mikor hogy is megy. Viszont ha belegondolok, hogy a "nagy boldogság" felé "mi az út", akkor elakadok. Általában erre azt mondanám, hogy a szerelem, a másik felem, az érzelmek valaki felé. És akkor jön a döfés, hogy jé, én egyedül vagyok. Kész. Nem lehetek boldog. Ennyi. Vége. És hopp: így leszek depressziós. Igen hullámvölgyes időszak áll mögöttem. Azaz nem csak mögöttem, alattam is. Körül vagyok véve megannyi negatív élménnyel, emberrel, hellyel. Van amin tudok változtatni, de azért a legtöbb, állandó része az életemnek. Így hát nehéz felfelé kapaszkodni a kútból, mert ezren húznak bele vissza. Az a baj, hogy én utálok itt lenni. De valahogy, mégis azt érzem, hogy még vagy nem értem le az aljára, vagy igen, csak nem ülök ott elég ideje - de nem nagyon sikerül ez a "ki kellene mászni" dolog. Pedig valljuk be, ki kellene.
Adott az életemben, egy volt szerelem, akin ha látom, hogy boldog, iszonyatos irigység, féltékenység, és hiányérzet fog el. Akiről ha kérdeznek, az a rohadt gombóc, még mindig ott van. Akinek az autójához hasonlót látok, görcsbe rándul a gyomrom. Aki miatt még mindig nehezemre esik egyes utcákon, helyeken sétálni. Akinek látványától még mindig rettegek. Nem szerelmes vagyok, csak sok a közös, és kicsit úgy érzem valami benne maradt, amit elvett.
Adott az életemben, egy volt férfi. Szándékosan nem szerelem. Ő valami egészen más. Ő az, aki kirángatott egy kicsit a labilis állapotból. Aki tudatosan elterelte a gondolatom. Úgy éreztem adott vissza valamit, amit eladtam. Nem, nem szerettem bele, még nem. Viszont, az egész kapcsolat átment egy "a tested kell, más nem" játékba. Az elején, én, mint "nő" (bár nem nőies viselkedés) kihasználtam ezt, gondolván, azon keresztül visszakapom. Ő mint "férfi" (bár nem férfias viselkedés) kihasználta ezt, gondolván, neki ez kényelmes. És ez az állapot addig húzódott, hogy "véletlenül" fent maradt. És tart...
Helyzetjelentés vége.
Hogy mi a teendő? Hogy mi a tanulság? Nem tudom .. persze, a zárd le mind kettőt, légy egy kicsit egyedül, éld az életed, találd meg magad, legyél boldog magaddal, dolgozz, edz, dolgozz, olvass .... satöbb satöbbi. Mind itt zsong a fejemben. De kell az a kezdőlöket. Kell, az a rúgás, hogy elinduljak abból a rohadt kútból, kell hogy ne kötődjek már megint ilyen rohadt módon.
El kell kezdenem azt megkeresnem, hogyan fogom megvalósítani az álmaim. A szőlőtőkék, a bor, a szőlővesszők, az utazások, a gyerekek, a ház, a saját boros pince, a kávék, az illatok, az ízek... mind mind, ami majd érezteti, hogy élek. Az álmaim. És hogy ki csatlakozik emellé? Majd az aki, látja, hogy ebbe a képbe beleillik. Ha elkezdem építeni... de addig nem kötődhetek...
Mert hogy is van?
ÁLMOKAT KÖVESS, NE EMBEREKET!