Amikor először láttam meg, tetszett a mosolya. Szép volt a szeme. Kalap volt rajta. Szeretem ha más egy férfi, ha kitűnik a többi közül. Láttam rajta, hasonlítani sem akar. Oda jött hozzám, és elvitt táncolni szó nélkül. A szeme nevetett a szájával együtt. Majd egy pohár italra invitált, de elutasítottam. Eltűntem a tömegben. Nem tudom miért, de így éreztem akkor. 

Hónapokkal később járunk. Jeles fesztivál. Láttam egy férfit, a színpadon zenélt. Tetszett a mosolya. Szép volt a szeme. Kalap volt rajta. Nem hasonlított senkire. Tetszett ahogy a szeme sarkából szemmel tartott, miközben minden dobverést a helyén hagyott. Tetszett, hogy nem rontja el a zenét, mégis rám figyelt. Elmosolyodott, amin elmosolyodtam én is. Pár nappal később egymás mellett sétáltunk. Össze akadt a tekintetünk, többször is. Még egy koncert, még egy elcsípett tekintet. Megismerte a szemünk egymást. 

Kutatni kezdtem ki lehet. Nem kellett sem Sherlocknénak, de még csak Miss Marplenek sem lennem. De még Colombo soha nem látott felesége sem voltam. Megtaláltam. És tudtam, már egyszer találkoztunk azelőtt. És jött a felismerés, egyszer faképnél hagytam. Láttam párkapcsolatban van. Láttam boldog. Láttam rengeteg fotót. A kíváncsiság nem hagyott, egy másik oldalon be is kedveltem egyet. 

Pár nap múlva zizegett a telefonom, láttam ő kedvelte az én képem. Hát jó, én egyet vissza. Ő egyet vissza. Ezt pereken keresztül csináltuk. Egyszer csak abba maradt. Azóta eltelt 3 hónap, semmit nem tudtam róla. Nem ismertem. Csak a szemét és a mosolyát ismertem. De azt minden porcikájában. 

Most itt fekszem az ágyában. Költözik és az utolsó nő vagyok aki feküdt itt vele. Dobozok vannak a szobában mindenhol...