Adok egy kávét, ülj le.

Cukrot? Rendben.

Tejet vagy tejport? Ennyi jó lesz?

Tessék.

Szívesen. 

Szóval arról akartam veled beszélgetni, azaz azért hívtalak át... nem is tudom hol kezdjem. Ismered az érzést amikor olyan elveszetten vagy rendben? Olvastam a minap, hogy milyen szeretni magad. Azt írta a szerző, hogy akkor vagy tisztában magaddal, amikor nincsenek érzéseid magad felé, azaz nem tudatosan szereted magad. Akkor szereted magad, ha nem tudsz róla. Ha vagy, és jól vagy. Lehet ez egy reggel, egy pár másodperc. Amikor elmosolyodsz levegővétel közben. Egyre gyakoribbak ezek a pillanataim. Ezeknek köszönhetően lassan felismerem a tudatos önjavításomat. Keresem azokat a pontokat ahol elcsúszok magammal szemben. És megkeresem a miértekre is a választ. Ezzel kikerülve azt, hogy hazudjak magamnak. Tegnap reggel mentem dolgozni. Tudod olyan igazi nagy köd volt. Bámultam ki az ablakon, és a fák sziluettjei is elmosódtak a homályban. És nem éreztem semmit. Nem volt bennem düh, hiány, harag, félelem. És azt éreztem, elengedtem mindent. Mindent ami, aki visszahúz. Sajnos nehéz még ezt az állapotot fenntartanom, csak úgy mint a tudatlan önszeretést amiről az előbb beszéltem. Viszont.... fejlődök. És talán ez a lényeg. De elég a filozofálásból. 

Észrevettem valamit. 23 éves leszek. Kettő és három. Nem sok, esetleg fánkból, abból már igen. Élettapasztalat terén azonban igen csekély. De elég ahhoz, hogy észrevegyem hol rontják el a körülöttem lévők. Ezt a fajta tisztánlátást csak úgy szerezhettem meg, hogy olyan emberrel ismerkedtem meg, aki jóval később jutott el erre a pontra, de nekem annál hamarabb átadta. Megelőzve ezzel a koromat, és jó pár évet előre visszaadva. Olyanokat tanultam meg tőle, mint az elengedés, a feldolgozás folyamata, az önbecsapás, az előítélkezés. Sok minden van még amit nem tudok, és sok olyan is amit tudok, de még nem alkalmazok. Kicsit olyan mintha az ajtóban állnék, látnám mindenre a megoldást, de belépni nem mernék a szobába, hogy megkapja és használjam. Azonban be be nyúlok dolgokért és kiveszem azokat. Hát ilyen ez is. Ilyen a tisztánlátás is. Az hogy látom, hogy mennyi szingli lány van körülöttem, és mind olyan kétségbeesetten várja a nagy őt, mintha holnap meghalna. Nem mondom, hogy nem, hiszen nem tudhatom. Azt viszont tudom, hogy miért nem jön. Mert ha jönne, nem tudnának mit kezdeni vele. Mert ha ott lenne, vagy nem ismernék fel, vagy a ketrecbezárással azonnal elijesztenék. Egyszerűen nincsenek magukkal rendben. És ameddig nem lesznek, addig nem is kapnak normális társat. Átutazók jöhetnek. Egy éjszakások, pár éjszakások. De addig ameddig ezekbe látják bele a nagy őt, ameddig ezektől a fiúktól, várják a férfit, addig közelükben sem lesznek annak, hogy megkapják. Nem kiérdemelni kell, félreértés ne essék. Csak valahol valaki vagy valami tudja hogy mikor jön el az a pont amikor odatolhatja az orruk elé. És akkor majd nem becsukják a szemüket, és hagyják elmenni, vagy nem láncot tesznek a kezükre, hanem egyszerűen odatartják a kalitkát, nyitott ajtóval, és nyitva is hagyják. És amikor ez megtörténik, ezek a lányok nők lesznek, és a akik jönnek, férfiak lesznek.

És kávét kérnek, 2 cukorral, egy kis tejjel... 

És nem kell rájuk csukni az ajtót...

És minden reggel így kérik a kávét...

És nem is kérik majd máshol...

De megköszönik. 

Szívesen.