Volt egy tökéletesen felépített életem. Az, hogy kinek adtam benne helyet, hogy kire szántam az időmet, hogy kire építettem a terveimet, kihez kötődtem, mint az én döntésem volt. Szerettem. Szerettem úgy élni, és szerettem a mindennapjaimat. Elrontottam, de hogy hol, nem tudom. Kezdem sejteni, hogy soha nem is fogom megtudni, és talán nem is kell. Nem mondom, hogy már nem fontos, mert az. A múltam. Mindig úgy fogok visszagondolni rá, mint életem egyik legszebb szakaszára. Ezek az évek közül, a legjobbra. Elengedtem. El kellett engednem, mert tönkre tett. 

Elköltöztem.

Újra akarom kezdeni.

Elkezdem hát elölről. 

És legyen ez az én köszöntőm. Egy emlékfoszlánnyal köszönök. Ami mindig megmosolyogtat. 

A teraszon ülve napoztunk. Fura érzés fogott el. Akkor először éreztem valaki iránt valamit, amit addig elképzelni sem tudtam. Persze voltam szerelmes oviban, iskolában, a vonaton, plátói szerelmem éveik volt. Poszteren lévő fiúkon veszekedtünk. Sorba álltunk a kedvenc énekesünkért, "szerelmesek" voltunk. Igen már akkor is, Az akkori eszünknek megfelelően és az akkorra kifejlődött érzelmi és lelkivilágunkban az jelentette a szerelmet. Aztán pedig valami más. Az jelentette, hogy kitaláltam, hogy túl fehér vagyok és a félkész teraszon akarok ülni. Ő pedig mögöttem, és törtem ahogy neki dőltem, de nem szólt semmit. Fájt neki, mégis fontosabb volt az a közös idő, mint hogy annak adjon teret. A nap égetett, nem is tudom hanyadjára töltöttem ott egy napot. A kutya odajött és körbenyalt. Elzavartuk és csak ültünk tovább, majd mikor már égett a bőrünk egy csók után bementünk. A fejembe az játszódott le, hogy emberek láttak minket az utcáról, tudják, hogy egy pár vagyunk, és addigi rövid életemben először mertem vállalni az érzéseimet. Nem elviháncoltam, nem sütöttem le a szemem, csak szerettem valakit. És vége lett. Ezért volt nehéz elengedni. Mert először mondtam ki azt, hogy szeretlek. Nehéz volt, mert már akkor is attól féltem, ha vállalom, ha elhiszem, vége lesz. Rettegtem. Mire belekényelmesedtem, már minden telefonhívás végén kimondtam, már minden percben a világba ordítottam volna, hogy tudja mindenki, szeretek valakit, és számomra nem is akárkit, mert rajta keresztül az egész világot. Ezért volt nehéz hát elengedni, és ezért lesz nehéz újra kimondani. De elengedtem, és ha elég bátorságot gyűjtök, és ha megtalálom a megfelelő embert, akinek megmerem mutatni Magam, akkor vállalom az érzést újra, és kimondom. 

Addig pedig csak elkezdem. Elkezdem elölről.