Igen. 

Hazaérek. Már önmagában az a szó amikor azt mondom "haza" .. felemészti bennem a lelkesedést afelé, hogy ott akarjak lenni. Nem tudom akarom-e, azt a szót használni, hogy "haza". Az otthon már eszembe se jut abban az értelemben, ahogy kellene. egyszerűen csak akkor, és csak azért mondom azt hogy "itthon vagyok", mert ezzel megmagyarázom a fizikai helyzetem a világban. De az, hogy mi is ez a hely valójában? Egy lakás, egy szoba, ahová bekényszerítem a kis dolgaimat, polcokra préselem a ruháim, és fiókokba az irataim. Aztán kikerülnek a könyveim, a kedvencek, kis rajz, fénykép. Hangzatosan mondva: otthonossá teszem! Persze, hány ember gondolja azt vajon, hogy attól lesz valami "otthonos" mert ott egy kép a családról? Mert ott a kedvenc plüsse? Figurája? Könyve? Tükre? 

Hittem ezt én is. És kényszeresen magammal is cipeltem minden hová a kis csecsebecséim. Még most is ezt teszem. Valahol nyugtatnám magam azzal, hogy AZ ott van, AZ meg ott, és megszoktam, ránézek, és bízok benne, hogy jobb lesz. 

De nem lesz.

Éltem már Szegeden, kollégiumban, albérletben, más faluban részben. Laktam Budapesten. Költöztem. 23 évesen annyi helyre költöztem már el, hogy más egy élet alatt nem költözött ennyiszer. És mit tanultam meg közben...? Nem csak azt, hogy az életem belefér néhány bőröndbe és dobozba. Ez csak egy része, a szomorú valóságnak. 

Észrevettem valamit: lehet a világ legszebb kis szobája, a legkényelmesebb kanapéja, lehet a legotthonosabbnak kikiáltott hely a világon. A képek, a díszek nem teszik otthonná. Nem leszek otthon, mert az érzés nem költözik velem. Nem leszek otthon. 

Mert magamban vagyok idegen, önmagamban nem vagyok otthon.