Minden gyerekkorban eljön az a pillanat amikor irreális elvárásai lesznek a gyereknek. Nekem ilyen többször is volt. De élesen emlékszem az egyikre. Gyerekként Anyától eltanultam, hogy félni kell az egértől, a denevértől, a csúszó mászóktól, a hüllőktől, a békáktól és még biztos van egy két dolog, amitől nem tudom miért, de Anya félt. Apa nem. És hát Apa dolga ezeket az állatokat elvinni, megölni, hatástalanítani. Mint minden rendes családban nálunk is ez volt a tendencia. 

Aztán jött az az irreális elvárás. Gekkót akarok. Az annyira szép. Színt változtat, hüllő, terráriumba van, annyira szép, meg színt változtat, meg szép, és színt változtat. Színt változtat, mondtam már? Nagyjából ezek a gondolatok kötöttek egy gekkóhoz. Nem sokkal több. Aztán szépen le lett építve a gyerekkori vágy. Gekkó? Megőrültél? Hüllő? Terrárium? El van felejtve. Ők elfelejtették, én nem. Eldöntöttem, majd ha nagy leszek lesz egy Vili nevű Gekkó, aki színt változtat, meg szép, meg hüllő meg terráriumba van, meg szép, meg színt változtat. Ennyi, pont. Lesz és kész. Vili azóta nincs még velem. 

Viszont megismertem valakit, akinek van Gekkója. Mi az hogy Gekkója... Gekkói! Egyenesen 5 db. 

Természetesen a Gekkó ebben a történetben annyira fontos, mint a q-betű a billentyűzeten. Nem sokszor fogom használni. Tehát... A Gekkó tulajában megtestesül egy másik irreális gyerekkori vágy. Az ideális férfi. Létezhet? Ő az? Ilyen? És van Gekkó is, sőt több is?

Van ez a hülye szokásom, hogy mindenki le van némítva ha keresne. Ő nincs.Őt akarom, hogy keressen. És hát a történet fricskája itt sem marad el. Most vele kellene lennem. Azt mondta ma. Én meg itt ülök és gépelek q-betű és Gekkói nélkül. 

Hiányzik.